A színház világnapján…

2023.03.27.
Blog Színház
Nincs hozzászólás

„A színházi előadás egyes részeit a saját életünkben is felfedezhetjük , a színház valójában tükröt tart és megmutatja hogyan élünk. milyenek is vagyunk mi, emberek.”

A színházi világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója.

Emlékszem, gyermekkoromban, a Kaposvári Csiky Gergely Színház közelében laktunk. Édesanyám rendszeresen kapott jegyet a színházi előadásokra.

Micsoda öröm, izgalom volt, az este, amikor készülődni kezdtünk. A legszebb, hófehér csipkés ruhácskámat vehettem fel, fehér térdzoknival, fekete kis lakcipőmmel. Szőke tincseimet édesanyám befonta, fehér szalagocskával díszítette. Csonti nagymama elővette a szekrénye mélyéből a legszebb ridiküljét, amely pompásan illett édesanyám mini szoknyás lilás-kékes szürke kosztümjéhez, pánttal díszített szőke hajához.

Hiszen amikor színházba megy az ember, ünneplőbe öltözteti a testét és a lelkét is, akár csak az ünnepnapok alkalmával.
A színházlátogatás egy alkalom, egy ajándék, mellyel megajándékozzuk magunkat.

A színházi előadás egyes részeit a saját életünkben is felfedezhetjük , a színház valójában tükröt tart és megmutatja hogyan élünk. milyenek is vagyunk mi, emberek.

Azt hiszem méltóan készültünk a rendszeresen színházba járó kis csapatunkkal a színház világnapjára.

Március 26-án Veszprémben jártunk és a Pannon Várszínházban a Valahol Európában c. musicalt néztük meg.

A Vándorfi László rendezésében készült musicalban, Radványi Géza filmjének változata elevenedik meg. Nagyszerű előadást láthattunk.

Az események a II. Világháború végén zajlanak, de a musical nem elsősorban ezekről az eseményekről, hanem inkább a világ elembertelenedéséről szól.
Javítóintézetben nevelkedő gyermekek maradnak árván, egyedül a háborús borzalmak közepette, éhesen, szomjasan, otthon nélkül kóborolva, bujkálva a hatóságok elől, harcolva a túlélésért, próbálnak életben maradni.

A téma rendkívül megrázó, ha a mai háborús helyzetre gondolunk, mely közvetlen közelünkben zajlik.
– Hány és hány gyermek bujkálhat ma Ukrajnában hasonlóképpen, szüleit és ennivalót keresve?
– Hány és hány gyermek bújhat reszketve édesanyjuk ölébe a pincékben, óvóhelyeken?
– Hány és hány fiatal besorozott katona retteghet a lövészárkokban, arra gondolva vajon hazajut-e még valaha családjához, szeretteihez?

A háború romjai között egy fiatal kisfiú, Kuksi, édesapja utolsó mondatát mondja: „Nem szabad félni!”

Vajon elegendő-e a hit, hogy igen egyszer vége lesz és „a dal egy biztos pont”, csak hinnünk kell benne.

Vajon képes lesz-e, elegendő lesz-e a hit ahhoz, hogy a gyermekek ebben a könyörtelen, háborús eseményekkel telített borzalmak között is felnőhessenek és emberek tudjanak maradni?

„Állj, ki vagy? Ember, mint Te! „– Shakespeare: Lear király.