A szeretet érzése..

Mese az elveszett kutyáról…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város és egy fiatal gimnazista fiú, Fielding.
Fielding, vidám, játékos fiú volt, gimnazista társaival egy bérelt kis lakásban élte gondtalan gimnáziumi éveit.
A gimnázium utolsó tanéve kezdődött el, amikor barátnőjétől egy SMS érkezett.
– Szia, mától mással járok! – állt az üzenetben.
Fielding miközben az üzenetet olvasta, megborzongott, emlékezett még a kislány selymes, jó illatú hosszú szőke hajára és gyönyörű szép tengerkék szemére. Amikor a kislányt hazakísérhette, szíve mindig erősebben dobogott, majd kiesett a helyéből.
A parkban, ahol barátjával egy padon ültek, halas szendvicset majszoltak, megpillantották a távolban Fielding barátnőjét, a gyönyörű szőke hajú kislányt egy daliás, kigyúrt testű fiúval.

Fielding, szomorúságot érzett. Barátja vigasztalni próbálta,
– Ne törődj vele, jön majd más, de látta Fielding szemében az eltitkolt könnyeket.
Ekkor, Fielding szeme egy pokrócon üldögélő lányra tévedt. A lány nevetett, kacagott, miközben egy aranyszínű labrador kutyust simogatott.
-Megvan a megoldás, nekem is kell egy kutya, irány a menhely! – kiáltotta és már el is indult, jelezve barátjának, hogy siessen utána.
– ,de hát Te még magadról sem tudsz rendesen gondoskodni, a száraz zsemlék az asztalodon, a zoknijaid a földön, az órákról mindig késel. Oltások, naponta etetés, játék a kutyával, Neked nem való egy kutya, nem fogsz tudni róla gondoskodni! – motyogta barátja, s ijedten fekete göndör hajába túrt.

Fielding azonban hajthatatlan volt. Hamarosan a menhely bejárata előtt álltak.
A menhely televolt aranyosabbnál aranyosabb kutyusokkal. Szívszorító látvány volt, mintha minden kutyus azt suttogta volna, „Kérlek vigyél haza!” –  hallgatagon, bátortalanul lépkedett a két barát egymás mellett.

Talán fél óra sem telt el, már a kocsiban ültek, Fielding vezetett, a kutya barátja ölében.-Mitől van ilyen meleg a kocsiban? Jaj, nekem, pisil a kutya! De még mennyit! – kiáltotta barátja.
– Ne mozdulj, ne kiabálj, nem szeretném, hogy a kutyát már az első percekben trauma érné.- Már csak néhány csepp és vége. – kuncogott Fielding.

Neve még nem volt a kutyusnak, de az életük gyökeresen megváltozott. A kutyus mindenhová követte a két jó barátot. S amíg ők a tanteremben tanultak, a kutya az iskola udvarán üldögélt és várta új barátait.

Egy alkalommal bulit szerveztek a bérelt kis lakásban, mindenki táncolt, énekelt, jól érezték magukat. Fielding ölben kihozta a kutyust a szobájából.
– Figyelem, ma őt ünnepeljük- emelte magasba a kutyust! – Fielding, és mi a neve a kutyusnak? – kérdezték.

Ebben a pillanatban Fielding szemével a kutyust keresve, tekintete az asztalra tévedt. Kutyája éppen egy nagy adag spagettit majszolt játékosan. A kutyám neve : Gonker! – kiáltotta.

Hogyan lehet ilyen szörnyű nevet adni egy kutyának? – kérdezték a többiek, de Gonker, a kutyus mintha értette volna a beszélgetést azonnal gazdájához szaladt és nyaldosta, ahol csak érte.
Láthatjátok, a neve GONKER! G-O-N-K-E-R!. – nevetett Fielding.

Gonker, új gazdái mellett boldogan élt. Legjobban a reggeli időszakot szerette, amikor Fieldinggel futni mentek a közelben lévő folyó partjára. Sőt, a kenuzást is nagyon szerette, az is örömmel töltötte el, amikor Fielding gyerekeket kenuzni tanított a folyón. Már gazdája  jóga légzőgyakorlatait is elég jól tudta utánozni. Különösen a levegővétel lihegő hangjait élvezte.

Egy alkalommal a két jóbarát a folyó mellett az erdőben sétált Gonkerrel. Hirtelen mindenki megállt, Gonker különös eddig ismeretlen szagot érzett, és egy vörösesbarna csillogó szemű valami mocorgott a bokorban.
Fielding barátja felkiáltott: Gonker! Futás! Fogd meg a rókát!
Na, több sem kellett Gonker, iszonyatos vágtába kezdett, hogy a rókát utolérje.

– Nem baj Gonker, legközelebb majd te leszel a gyorsabb! – simogatták a lógó nyelvű kutyust a fiúk.

Eljött a tanév vége. Fielding barátai kezdtek elmaradozni, mint később kiderült mindenki felvételt nyert főiskolára, egyetemre vagy felvételt nyert valamilyen munkakörbe egy elismert cégnél. Fielding volt az egyedüli, aki nem tudta, merre induljon tovább. Mihez kezdjen.
Hazaköltözött szüleihez.
Édesapja, meglepődött, amint megjelent kutyájával.
– Nem! Nem! Kutyának az udvaron a helye, s nem a lakásban. – kiáltotta.
Édesanyja valamivel megértőbb volt, de egyre nehezebb volt Gonkerrel együttélni. Rendszeressé váltak a padlóra pisilések, a kedvenc párnák rágásai,  a porcelán tárgyak is egyre gyakrabban törtek el a nappali polcain. Ha vendégek jöttek. Gonker se só se beszéd a vendégek ölében termett s gondtalanul a vendégek tányérján lévő falatokat majszolta.
Ilyenkor édesapja, szomorúan panaszolta vendégeinek, családtagjainak, fia nem tudja, mitévő legyen a jövőt illetően, csak a kutyája létezik számára. Nem tanul, nem dolgozik, lassan felnőtt ember lesz belőle, de mi lesz így vele?

Gonker boldog csaholásba kezdett és nyaldosta Fielding édesapját, miután letette elé a visszahozott botot.
A megbeszélésen résztvevő beosztottak a monitoron keresztül kacagtak, nevettek. Ettől Fielding édesapja arcán is egy rejtett kis mosoly jelent meg.

Ettől a naptól kezdve, amikor Fielding édesapja reggelente kilépett a teraszra, hogy kávéja mellett átfussa az újságban a híreket, a botok ott feküdtek a teraszon sorban a kis dohányzó asztal mellett. Gonker lélegzet visszafojtva tartott egy botot a szájában, arra várva, hogy Fielding édesapja eldobja. Ő mosolyogva vette el a kutya szájából a botot,
– Szóval ma ezt választod? Rendben, – s azzal igyekezett jó messzire eldobni a botot.

Egy alkalommal, amikor Fielding édesanyja, hazatérve a bevásárlásból elejtette a fánkos dobozt, meglepő dolog történt. Gonker orrával kikotort egy fánkot a dobozból és feldobta majd elkapta. A fiú, simogatta, ölelte kutyáját, ahol csak érte.

-Ez igen, hát Te még ilyet is tudsz, nevettek a családtagok?!

Ettől kezdve Gonker bármerre járhatott már a kertben, a házban is, mindenütt simogatásra talált. Egy napon, azonban történt valami, amitől a családtagok nagyon megijedtek. Gonker nem nyúlt az ételéhez, a fánkkal se volt kedve játszani, a botot se választotta ki a reggeli dobáláshoz. Fielding ölbe vette a kutyáját, édesapja sietve előhozta a garázsból az autót, édesanyja zárta az ajtókat és néhány percen belül az állatklinikán voltak.
– Addison-kór –lépett ki a vizsgálóból az állatorvos, – ez a mellékvese nem megfelelő működése, ha 30 naponként a kutyus rendszeresen megkapja a gyógyszerét, még nagyon sokáig elélhet.
S valóban, újra boldogan teltek napjaik.
Egy alkalommal azonban Fielding és barátja, az erdőben sétáltak, amikor hirtelen egy róka bújt elő egy rókalyukból. Több sem kellett Gonkernek, rohant, ahogy csak bírt. A fiúk egyre türelmetlenebbül hívták vissza a kutyát. De semmi. Gonker eltűnt.
Az éjszakát mindenki nyugtalanul töltötte, reggel aztán leült a család és megbeszélték, hogyan keressék meg Gonkert.
– Anya itt marad, ő veszi a telefonhívásokat, felhívja a közelben lévő menhelyeket.
– Fiam, mi kocsival indulunk el, a környező túraútvonalakat és utcákat járjuk végig. – adta ki a parancsot Fielding édesapja.

Így is történt. Az idő sürgette őket, Gonker 10 nappal korábban kapta meg a gyógyszerét, 20 napig tud a gyógyszer nélkül életben maradni. Már a 4. napja keresték, de Gonkerről semmi hír nem volt.
Nehezen teltek, az órák, a percek.
Fielding édesanyja a helyi újságba levelet írt, melyben arra kérte a kiadót, hogy tegyék közzé Gonker fényképét, segítsenek a megtalálásában. Majd néhány mondatban leírta, hogyan szerette meg a család Gonkert. Az újság szerkesztője visszajelzett, hogy mennyire meghatódott Fielding édesanyja levelén és még riportot is szeretne írni Gonker megtalálásáról.

Az ismerősök fénymásolatokat készítettek a kutyus fényképéről és osztogatták mindenfelé, hátha látja, látta valaki a kutyust.

Közben Fielding a tábor többi lakói között Gonker fotóját osztogatta. Amikor visszatér a tűz már égett, a fiúk kedvesen beszélgettek Fielding édesapjával.
– Milyen jó, hogy Fieldingnek ilyen édesapja van, az én apám sose jönne el velem az erdőbe a kutyámat megkeresni. – sóhajtott fel az egyik fiú.
– Hát, kérdezzétek meg a fiamat, ő lehetséges, hogy másképpen vélekedik erről. Pedig mi apák szeretünk benneteket és csak azt szeretnénk, hogy megtaláljátok a helyeteket az életben. – válaszolta Fielding édesapja.  

– Tudja, mi a 21. század új generációja vagyunk, – kezdte egy szőke göndör hajú fiú – itt valamennyien a 2000-es években születtünk. Nagyobb esélyünk van arra, hogy 100 évig élünk, mint arra, hogy 40 évesen halunk meg. Nem mindegy akkor, hogy 53 évet dolgozunk 54 év helyett. Kevesebb pénzt, de több tapasztalatot hagyunk hátra. – mondta.
– Mi apák csak féltünk benneteket- mosolygott Fielding édesapja.

Késő este volt már, mire a hotelszobát elfoglalták. Fielding édesapja folytatni szerette volna a tábortűznél elkezdett beszélgetést, de fia leállította.
– Jaj Apa! ne kezd megint! Pontosan tudom, miről van szó. Látom, hogy a barátaim szépen lassan eltűnnek az életemből. És nem haragszom, mert tudom, néhányan főiskolára mentek, mások dolgozni kezdtek menő cégeknél. És örülök annak, hogy ők tudják, hogy mit akarnak az élettől. És rossz látni, érezni, ha a szemembe néztek, sajnáltok engem, mert én csak egy lúzer vagyok, mert még mindig nem tudom, hogy mit is akarok csinálni. Egyetlen barátom van, és ő Gonker. Ő elfogad olyannak, amilyen vagyok! Neki nem kell megjátszanom magam, nem kell szégyellnem, hogy ki vagyok!
Fielding a fal felé fordult, jelezve édesapjának, hogy lezárja ezt a beszélgetést.
Édesapja egy ideig némán üldögélt az ágyon, szeretetteljesen nézte fiát.
– Fiam, én nagyon szeretlek Téged. A ruháidra, a faházra, amelyben élsz, nem lehetek büszke, azok csak tárgyak. De büszke vagyok a jellemedre, mindenkivel kedves vagy, vicces vagy és büszke vagyok arra, ahogy egy kutyáról gondoskodsz, ahogy küzdesz, hogy megtaláld őt. 
Fielding, némán, könnyes szemmel hallgatta édesapját, majd megfordult és megölelte.
– Én is nagyon szeretlek apa!

Reggel folytatták a keresést. Fielding léptei egyre bizonytalanabbak voltak, szeme, sápadt arca ijesztőnek hatott.

– Jól vagy fiam? Elég rosszul nézel ki. A reggelit se etted meg. – fordult az édesapa fiához.
– Igen, minden rendben van, ne aggódj! – válaszolta Fielding, s elkezdte pakolni a kocsiba a csomagokat, elrejtve ezzel édesapja elől azt a fájdalmas kínt, amely egyre erősebben gyötörte.  Hónapok óta tudta, hogy valami nincs rendben nála, minden egyes nyelés iszonyatos fájdalom volt számára. S a reggeli véres váladék, amit fogmosáskor tapasztalt. Tudta ő, hogy baj van, de most nem mondhatja el, 10 napjuk van Gonkert megtalálni.

Ahogy induláshoz készülődtek, egy kocsi állt meg mellettük. Egy kedves hölgy szólította meg őket.
– Sajnos nem találkoztam a kutyájukkal, de amikor az én kutyám elszökött, nekem azt a javasolták a kereséshez, vigyek magammal egy másik kutyát, akit a kutyám ismer. A kutyák egy másik kutya szagát hamarabb megérzik, mint az emberét.

Apa és fia megköszönték a kedves hölgynek a tanácsot, és azonnal indultak Totóért, Gonker játszótársáért.

Persze vigyétek csak a kutyust és találjátok meg Gonkert. – mondta a kutya gazdája.

Toto, egy nagytestű komondor kutya volt, vígan szaglászott az erdőben, miközben Gonkert szólongatták.
Eljött az este, s ők újra hotelszobát kerestek. A recepciós kimérten közölte, 5kg súlyú kutyánál nagyobb nem hozható be a hotelbe.
– Apa, menjünk tovább, majd csak találunk egy másik hotelt. –mondta Fielding.
– Nem fiam, megoldjuk! – s azzal Fielding édesapja kabátja alá rejtette Totót és elindult.
– Takard be fiam a fejét és tereld el a recepciós figyelmét!
– DE apa! 10 ezer Ft a büntetés, azt Neked kell majd kifizetned!
– Tudom fiam, a büntetéshez pénz kell, és az Neked még nincs- mosolygott.

Fielding a fal felé fordult és amint lehunyta szemét már el is aludt.

Totóval nem sikerült megtalálniuk Gonkert, eljött a nap, amikor vissza kellett vinni őt, a gazdájához.

Gonker és édesapja egy turista térképet nézegettek.
– Fiam, én visszaviszem Totót, Te indulj el ezen a túraútvonalon, estefelé én itt foglak várni- bökött rá a térképen egy pontra.

Késő este volt már, Fielding édesapja a megbeszélt helyen várakozott, egyre gyakrabban nézte óráját.
– Hol lehet ez a gyerek, már rég itt kellene lennie! – mondogatta magának.

Aztán elindult fia keresésére. Egyszer csak megpillantott egy alakot az úton.Fielding alig élt, nehéz túraterepen 40 km-t tett meg 10 óra alatt.

– Gyere fiam, ez nem semmi volt, csoda hogy túlélted. – büszkélkedett magában édesapja, miközben a hotelszobában fia sebes sarkait bekötözte.

  Már csak 8 nap volt hátra a gyógyszer beadásáig, amikor újból elindultak Gonker keresésére. Ez már egy jóval nagyobb sugarú kör volt. Méltatlankodott is Fielding édesapja.
– Az lehetetlen, hogy Gonker ilyen messzire eljutott volna – magyarázta fiának.
– Apa, Gonker nem akármilyen kutya! Ő a barátom! Jó érzés, ha van melletted valaki, aki olyannak szeret, amilyen vagy…S ez a lény Gonker volt és most eltűnt!..

Szótlanul járták tovább az erdőt. Egyszer csak hangokat hallottak az erdőből.

• Gonker! Gonker ! Merre vagy?

Fielding barátja volt.
Hát Te hogy kerülsz ide? – ölelte meg barátját Fielding.
El kellett jönnöm, hibásnak érzem magam, mert én bíztattam Gonkert, hogy fusson a róka után. – volt a válasz.
– Nekem soha nem fordult meg a fejemben, hogy hibáztassalak- ölelte meg újból.

Egész nap, folytatták a keresést. Este egy motelben szálltak meg, hármasban. Míg Fielding édesapja kiment az étteremből, két fiatal fiú, verekedést provokálva, belekötött Fieldingbe és barátjába. Amint Fielding édesapja visszatért, a verekedni szándékozó fiúk őt is megszólították.
– Na, mi van tata, hogy ityeg a fityeg?
– Akkor most ide figyeljetek fiúk, – kezdte Fielding édesapja- én elemzőként dolgozom. Az a munkám, hogy paraméterek alapján megjósoljam mi fog történni. Na már most, ez a fiú itt a fiam, ő pedig a barátja. Ti verekedni akartok, ők nem. Szóval, most leveszem a szemüvegem és akkorát behúzok, hogy a szemetek, mint a rugó kiugrik majd a helyéről.
– Most Ti jöttök, mérlegeljetek, megéri verekedni, vagy szépen odébb álltok?
– Nem éri meg. – mondta az egyik fiú halkan és távoztak az étteremből.

Fielding nagyon büszke volt édesapjára.
– Hú, Apa, ezt nem is gondoltam volna rólad! Nagy voltál! – kiáltotta.

A keresés tovább folytatódott. Már csak 5 napja volt Gorkernek a következő gyógyszer beadásáig. Fielding egyre rosszabbul volt, már nem csak enni nem tudott, de már az ivás is nehezére esett. A folyóparton jártak, amint Fielding megszólalt.
– Apa, tudom furán fog hangzani, de kenu oktatással szívesen foglalkoznék. Amikor a gyerekeket oktattam, azt nagyon élveztem.
– És abból meg lehet élni?- kérdezte édesapja.
Hát, nem is tudom… – zárta le a beszélgetést a fiú, és tovább indult.

2 nap volt hátra a gyógyszer beadásáig. Fielding igyekezte titkolni rosszullétét, de már édesapja is látta, fiának pihenésre van szüksége. Kocsival ezúttal nem az erdő felé vette az irányt, hanem hazafelé.

A bejárati ajtón és kerítésen mindenhol Fielding ruhái lógtak.
– Egy telefonáló azt javasolta a ház köré tegyem ki a ruháinkat, hogy Gonker könnyebben megérezze a szagot. – magyarázkodott a kérdő tekintetekre Fielding édesanyja.

S ekkor megcsörrent a telefon. 180 kmre önöktől van egy kis kifőzdém a turista centrum közepén. Láttam a televízióban a kutyájuk fotóját. Azt gondolom, hogy talán itt van Gonker.

A családtagok izgatottan fogták meg egymás kezét. Na és tudna róla küldeni nekünk egy videót? – kérdezte Fielding édesanyja.
– Sajnos nem tudtam videót készíteni, meglepően gyors a kutya, amikor nincs itt senki se, a szemetesből szokta kiszedni a kidobott fánkokat. És nagyon elámultunk, mert a szájába vett egy fánkot, feldobta, majd bekapta.- volt a válasz.

Fielding családja ujjongott örömében, ő csakis Gonker lehet, de hogyan lehetséges ez. 180 km távolság, rettenetesen sok egy kutya számára. Megvan Gonker!. Azonnal kocsiba ültek és alig várták, hogy végre láthassák őt.

A turista centrumban csend volt és nyugalom, a kutya sehol nem volt. A kifőzde tulajdonosa kijött eléjük.
– 3 órája volt itt a kutyus, azonnal telefonáltam önöknek. A szemetes fedele leesett, ahogy a fánkokat szedte ki a szemetesből és valószínűleg megijedt. Remélhetőleg, nem ijesztette el végleg– magyarázta a kifőzde tulajdonosa.

Gonker! Gonker! – lépkedett az erdő felé Fielding! Lépkedett, mert futni már nem volt ereje a kimerültségtől és a fájdalomtól.
– Ne add fel fiam,- mosolyodott el édesapja, mert ő már látta, amit fia még nem.
Az erdőből Gonker közeledett fia felé farkát csóválva, átugorva a kisebb bokrokat.

Amint hazaértek Fielding édesanyja szaladt eléjük. S ölelte – ölelte Gonkert, ahogy csak tudta, de Gonkert se kellett bíztatni, annyi – de annyi puszit nyomott Fielding édesanyja arcára, hogy 1 cm2 sem maradt szárazon.

Az örömteli pillanatok közepette, senki nem figyelt Fieldingre, aki megpróbált kiszállni az autóból, de elsötétült körülötte minden és összeesett.
Édesapja kereste először fiát – Hol vagy fiam? – de már ölbe is vette őt és siettek a kórházba.

Órák teltek el, míg a műtőből kijövő orvost megpillantották.
– Nagyon komoly bélgyulladása volt a fiúknak, egyrészét el is kellett távolítanunk, de minden rendben lesz vele. – kezdte az orvos.
– Csak azt nem értem, a fiúknak hetek óta iszonyatos fájdalmai lehettek, hogy – hogy nem ment orvoshoz? – kérdezte az orvos.
– Mert a kutyáját kereste, meg tudja ezt érteni? – fordult könnyes szemmel az orvos felé Fielding édesapja.
Az orvos elővette mobiltelefonját és megmutatta a rajta lévő kezdő képernyőt. Két kutyus volt a fotón.
– Jancsi és Juliska, 3 éves Cavallier kutyusok. Hogyne érteném – mosolyodott el.
– Ne aggódjanak! Minden rendben lesz.- s ezzel elköszönt.

Másnap a szülők meglátogatták fiúkat. Fielding biztosította szüleit, hogy egészen jól van, de az orvos panaszkodott.
– Fieldingnek pihennie kell, de csak forgolódik. – magyarázta az orvos.
– Ha Gorker itt lenne mellettem, tudnék aludni- mondta a fiú csendesen.
– Azt nem lehet! – szögezte le az orvos szigorúan.

Késő este volt már, váratlanul Fielding édesanyja kukucskált be a kórházi szoba ajtaján.
– Hát Te anya, hogy hogy itt vagy? – csodálkozott Fielding.

Édesanyja csendre intette, édesapja állt az ajtóban, hatalmas nagykabátban, pocakosan.
Ám hirtelen egy fehér labrador fej kukucskált ki a kabát alól.
– Gonker, de jó hogy itt vagy! – kiáltott fel Fielding.

Gonker felugrott az ágyra, a fiú mellé feküdt, fejét a tenyerébe tette. Fielding azonnal elaludt.

Gonker hátranézett Fielding szüleire:
– Most már minden rendben lesz, vigyázok rá, ne aggódjatok! – nyugodtan menjetek haza pihenni.

A szülők kézen fogták egymást. Édesapja még visszanézett fiára és halkan felesége fülébe súgta:

A szeretet érzése felülmúlja a kényelmetlenséget és meggyógyítja a mi kis betegünket.

– Gyere pihenjünk mi is! – s ezzel hazafelé indultak.